KETTŐ
Az ajtó dallamosan felcsendült. – Entre! – kiáltotta Jurij Dejerine. Felállt, és egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta a hangszórót. Legalább valami klasszikusat választott volna az adatbankból – mondjuk Mozartot vagy egy raga-koncertet –, akkor csak a hangerőt vette volna lejjebb. A legtöbb ember azonban nem nagyon szereti a Gean zenéjét, még ha a bolygó legalább olyan ősi, változatos hagyományokkal bírt is, mint a Föld. Ennek a muzsikának a megértéséhez érdeklődés, türelem és jó fül kellett.
Az ajtón egy fiatal férfi lépett be, egyenruháján a légierő jelzései díszelegtek. Elég újnak látszottak, a tisztelgés pedig egy kicsit esetlenre sikeredett. De azért a látogató elég jól elboldogult a holdi gravitáción – nem is lett volna alkalmas pilótának, ha nem alkalmazkodott volna az átlagosnál gyorsabban a megváltozott súlyviszonyokhoz. Magas volt, erőteljes testfelépítésű, jóképű, kaukázusi arcát szőke haj koronázta meg. Dejerine eltöprengett, vajon tényleg találhatóak-e az ifjún apró, arra utaló jelek, hogy a Naprendszeren kívül született és nevelkedett. Így, hogy tudta az igazságot, túl könnyen ráfogta a dolgot egy pillantásra, a testtartására, a járására.
Az akcentus sokkal megbízhatóbb. Dejerine megkímélte látogatóját a spanyol nyelvvel való birkózástól: angolul szólalt meg.
– Conway zászlós? Pihenj. Illetve lazítson. Jó, hogy jött.
– Értem küldött, kapitány. – Igen, Conway archaikusabban beszélte a nyelvet, akcentusát tökéletesen meg lehetett különböztetni Dejerine páneurópai angoljától. A zászlós hallhatóan anyanyelveként sajátította el az angolt, lágysága és ritmusa azonban más… részben talán nem emberi hatásokról árulkodik?
– Csak kértem, hogy látogasson meg, csak kértem. – Az ajtó közben becsukódott, Dejerine pedig teljesen megdöbbentette beszélgetőtársát azzal, hogy a kezét nyújtotta. Egy pillanatnyi habozás után létrejött a kézfogás. – Egy személyes szívességre szeretném megkérni, a magam és az egész Föld nevében. Talán viszonozhatom is valamivel, de sajnos semmit sem ígérhetek. Az biztos, hogy hamarosan mindketten behajózunk, én meg a lányoktól vagy a sportolástól rabolom el az idejét. A legkevesebb, amivel megpróbálhatom kárpótolni, egy ital. – Megfogta Conway könyökét, és a sajátjával szemben álló fotelhez vezette. Közben tovább beszélt. – Ezért gondoltam, hogy a szállásomon kellene találkoznunk. A hálóterem vagy kantin nem elég privát, az irodám meg túl rideg. Mit inna?
Donald Conway az erős kar nyomásának engedelmeskedve belecsüccsent a fotelba.
– Ööö… amit ön, uram. Köszönöm, uram – hápogott. Dejerine fölé hajolt és elmosolyodott.
– Engedje el magát. Felejtse el a rangomat. Magunk közt vagyunk, és nem vagyok sokkal öregebb magánál. Mennyi idős is…?
– Tizenkilenc… azaz, huszonegy éves, uram.
– Még mindig az istári évekkel számol, ugye? Nos, én a múlt hónapban töltöttem be a harmincadik földi évemet. Ez azért még nem generációs különbség.
Conwaynek sikerül egy kicsit lazítania. Idegessége nem akadályozta meg abban, hogy ne pártatlanul, bár kissé gondterhelten mérje végig vendéglátóját – ami annak rangját figyelembe véve, érthető is volt. Dejerine középmagas volt és karcsú, kis kezekkel és lábakkal, macskaszerű mozgással. Azt beszélték, az Akadémián több akrobataversenyt is nyert. Finom csontozatú, szabályos vonású, olajbarna arc, kicsi orr, telt ajkak, csillogó barna szem és haj, csinos kis bajusz. Civil ruhát viselt: inget, derékövet, laza, bő, színes köntöst, tabit és zorit. A rangjára utaló gyűrűje semmiben sem tért el a megszokottól, a jobb fülcimpájában viselt kis aranykarika viszont valamiféle hetykeségről árulkodott.
– Különösen, ha figyelembe vesszük – folytatta Dejerine –, hogy tizenhat éves koromban lettem kadét, és azóta is a seregben szolgálok. Ön két éve érkezett a Földre, a háború kitörésekor bevonult, és még alig van túl a sietős kiképzésen. – Vállat vont. – Na és? Később majd befejezi a tanulmányait, és mikor engem fél fizetéssel a partra dobnak, maga a képzőművészetek kiváló tudósa, egy nagyobb egyetem rektora lesz. Szóval, mit tölthetek? – lépett oda a minibárhoz. – Én a konyak mellett döntöttem, egy parányi szódával.
– Akkor én is ugyanezt kérem, köszönöm, uram – felelte Conway. – Még nem sokat tudok a… izé, az ivás tudományáról.
– Az Istáron nem túl nagy a választék, igaz?
– Nem, jóformán csak a házi főzésű sör és a helyi bor közül választhatunk. – Conway kényszerítette magát, hogy tovább beszéljen. – Annyira más az ízük, mint a földi megfelelőjüknek, hogy a legtöbb állandó lakost nem nagyon érdekli az a kis import sem, amihez hozzájutunk. Önellátóak vagyunk, a mezőgazdaság virágzik, de a termőföld egy teljesen más ökológia hatásainak van kitéve, aztán az időjárás, meg a sugárzás… Néhányan megpróbálkoztak a szeszfőzéssel, de ők maguk is beismerték, hogy a párlataikkal nem nagyon büszkélkedhetnek.
– Látja, máris segített! – nevetett föl Dejerine. – Azt hiszem, jó lesz felpakolni, mielőtt elindulok.
Miközben a kapitány elkészítette az italokat, Conway körülnézett. Bár egy admirális lakosztályával nem lehetett volna összehasonlítani, a Ciolkovszkij bázishoz képest tágas és kényelmesen berendezett otthont láthatott. Hiába bővelkedett ugyanis az állomás férőhelyekben béke idején, azonnal túlzsúfolttá vált, mikor elözönlötték a behajózásra készülő katonák ezrei. A körletek létszáma megduplázódott, az energiafogyasztás úgy megnőtt, hogy ki kellett kapcsolni a földi gravitációt biztosító generátorokat, aminek következtében mindenkire izzasztó, hosszú tornagyakorlatok vártak. A katonák szabadidejükben hosszú sorokban várakoztak a kirándulósiklókra, a hegymászó- és sífelszerelésekre, meg az Apolló felé tartó vonatokra. Ez utóbbiak csak reménykedhettek, hogy nem kopasztják meg őket teljesen a másik bázis örömtanyáin… Az egyik falat félig betöltő hatalmas, sötétített üvegablakon fenséges sivárságra tekinthetett ki a nézelődő. A távolban épp egy teherhajó ereszkedett egy, a bazaltból kapkodva kivájt leszállópálya felé.
A szoba lakója nem sok személyes tárgyat hagyott szét maga körül. Ha az ember fénysebességgel utazik a csillagok között, nem sok mindent cipel magával háború idején. Az asztalon néhány nyomtatott oldal hevert, egy könyv az Anubeleáról, egy aktmagazin, egy detektívregény, Garcia Lorca összes verse. Mellettük egy szivardoboz állt.
– Tessék – nyújtotta át Dejerine az italát. – Esetleg egy szivart?… Nem? Gondolom, a dohány is ritkaságnak számít az Istáron. Nos, én rágyújtanék, ha megengedi. – Leült a szemben lévő fotelbe, és felemelte a poharát. – Salud!
– Cheers! – viszonozta Conway a gesztust.
– Ez az! – csuklott Dejerine. – Kezdi összeszedni magát. Számítottam is rá.
– Nyomozott utánam, uram?
– Csak a nem titkosított anyagát néztem át. Nem szoktam szimatolni. Lekértem az adatbankból azoknak az istáriaknak az anyagát, akikkel találkozhatom. Az ön nevét kaptam meg. Az aktája szerint ön ott született, és csak a közelmúltban hagyta el a bolygót. Kétlem, hogy egy gyáva vagy hozzá nem értő embert ilyen sokáig elviselnének ott, már ha életben maradna egyáltalán. Továbbá, annak ellenére, hogy – mennyi is? – ötezer tudós, technikus és azok gyerekei között, több mint háromezer parszekre a Naptól, egy földi látogatókat alig fogadó bolygón nőtt fel, olyan tehetségesnek bizonyult a vizuális művészetek terén, hogy elnyert egy földi ösztöndíjat. Továbbá, mikor kitört a háború, nem ragaszkodott a tanulmányai nyújtotta biztonsághoz, hanem önként jelentkezett az egyik legkeményebb fegyvernemhez. Ennyi információ épp elég ahhoz, hogy nagyon is jól ismerjem.
Conway elvörösödött, nagyot kortyolt az italába.
– Önt nyilvánvalóan az Istárra vezényelték, uram – kockáztatta meg –, és tőlem szeretne megtudni egyet-mást a bolygóról. Nem különös, hogy egy olyan képzettségű embert rendelnek oda, mint ön?
– Történnek ilyen dolgok – ráncolta össze a szemöldökét Dejerine.
– Igazság szerint én is az adatbankhoz fordultam, mikor megkaptam az üzenetét. – A konyak kétségtelenül gyorsan Conway edzetlen fejébe szállt, szavai ugyanis folyamatosan, zökkenőmentesen követték egymást – nem hízeleg a fiú, döntötte el gyorsan Dejerine, csak próbálja felvenni a felettese által barátilag elé dobott kesztyűt. – Annyi idős volt, mint most én, mikor a calibáni menekítési akcióért megkapta a Gyémántcsillagot. Előbb egy tüzérségi hajón másodtiszt, majd egy felderítő kapitánya, a geai bázis építésének parancsnoka. Elég változatos életpálya, még akkor is, ha a haditengerészet szereti több poszton is kipróbálni az embereit. Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen fiatalon kapta meg a kapitányi rangot. – Csak most esett le neki, mit is mondott. Elvörösödött. – Bocsánatot kérek, uram. Nem akartam megbántani.
– Semmi baj – legyintett Dejerine elnézően a szivarjával. Magába fojtotta elégedetlenségét.
– Ha jól tudom, uram… a Gea őslakosai nagyon különösnek tűnhetnek a mi szemünkben. Ugyanakkor sehol sem találtam arra utaló jelet, hogy akár csak egyetlen panaszt is benyújtottak volna önnel szemben. Amiből arra kell következtetnem, hogy helyesen, bölcsen, okosan, kedvesen bánt velük. Cincpeace talán úgy véli, hogy ön a legalkalmasabb ember arra, hogy az Istáron képviseljen minket.
– De akkor miért nem önt helyezik vissza oda? – követelte Dejerine. Vadul beleszívott a szivarjába. – Maga közöttük született. A közösségük pedig már lassan száz éve együtt él velük.
Conway habozott, félrenézett, majd halkan így szólt:
– Hát, az Istár nem az én egységemnek való hely, a harc viszont igen. És… akár erre gondolt a hatóság, akár nem… nem lennék túl jó követ az Istáron. Az érzelmi konfliktusok… tudja, a családom, a szüleim, a húgaim, a gyerekkori barátaim… mind ellenzik ezt a háborút. Sokuk nagyon hevesen.
Dejerine hagyta, hogy arcvonásai meglágyuljanak. – És maga mit gondol a háborúról?
– Önként jelentkeztem, nem? – nézett egyenesen a szemébe Conway. – Persze, mindkét oldalnak megvan a maga igaza. De… az embereket támadták meg. Az ő jelenlétük került veszélybe egy olyan földön, amit saját vérükkel és verejtékükkel tettek a magukévá. Mellesleg, magánemberként, láttam ezt a Jóléti és Árnyékvilág mizériát a Földön – benne voltam, éreztem, szagoltam –, és láttam azokat, akik az Elutheriára menekültek belőle. Láttam, mennyit dolgoztak, és láttam, mit reméltek…
– Hát, engem nem az ő megsegítésükre küldenek. Pontosan az ellenkező irányban kell megtennem vagy háromezer fényévnyi utat – vágott közbe Dejerine.
Felhajtotta az italát, egyetlen mozdulattal talpra szökkent, és a bár felé indult.
– Kér még egyet? – kérdezte halkan.
– Köszönöm, nem. – Conway láthatóan kereste a szavakat. – Kapitány, Cincpeace-nek bizonyára megvoltak az okai. Tegyük fel, hogy a naqsanok meglepetésszerűen elfoglalják az Istárt. A bolygó gazdag nyersanyagokban. De túszként még többet ér, ha nem is az ott lévő néhány ember, hanem a rengeteg beléfektetett energia miatt, aminek a tudományos eredményei éppen csak elkezdtek csordogálni. Ha tárgyalásokra kerülne a sor, az Istár meglehetősen jó alkualap lehet a naqsanok kezében.
– Valóban így gondolja? – derült fel egy kicsit Dejerine arca. – Az utasításaim pontosan arra vonatkoznak, hogy építsek egy felderítőbázist, kiküszöbölendő azt a csekély, de fennálló lehetőséget, hogy az űrnek arra a részére is kiterjednek a hadmozdulatok.
Conway bólintott.
– Ha azonban nem jól csináljuk, csak az időnket vesztegetjük. Ezért nevezték ki önt, uram. Az Y kromoszómámat is fel merném tenni rá, hogy amint működik a támaszpont, önt visszahívják a frontra – már ha addig be nem fejezzük a háborút.
– Tiens, maga aztán tudja, hogyan derítse fel az embert! – nevetett fel Dejerine megújult jókedvvel. – Köszönöm önnek. – Visszaült a fotelba. – Ezek a naqsanok kemények és agyafúrtak. Szerintem évekig is elhúzódhat a harc.
– Remélem, nem lesz igaza.
– Persze, természetesen. Ha valaki szereti a háborút, bármilyen, múlt-, jelen- vagy jövőbeli háborút, akkor hagyjuk, hadd árulja el magát, hogy aztán lelőhessük a szarházit, és elkezdhessünk racionálisan tárgyalni. De azért a két rossz közül a kevésbé rossz megoldás még mindig rossz megoldás. Nekem… nekem pedig barátaim voltak az ellenkező oldalon, a boldog békeidőkben.
Dejerine elhallgatott egy pillanatra, majd hozzátette:
– Tudja, arról van szó, hogy szeretném kivenni a részem ennek a szörnyűségnek a megállításából. Az a helyzet, hogy komolyan veszem azt az elméletet, miszerint a Földi Szövetség Békefenntartó Hatóságának Űrrendőrségénél szolgálunk. – Megborzongott. – Azt mondja, az Istáron nagyrészt ellenzik a háborút. Miért? A legtöbb földi értelmiségi a keresztes lovagok szenvedélyével támogatja.
Conway belekortyolt az italába.
– Attól tartok, abból a távolságból ezek a problémák meglehetősen irreálisnak tűnnek – hajolt előrébb ültében. – Annak alapján, amit otthon hallottam és olvastam, mikor a konfliktus még csak csírájában létezett, de a hírek egyre fenyegetőbbé váltak, meg az azóta kapott levelek és kazetták, továbbá az idelátogató istáriak szavai alapján főleg azért ellenzik a háborút, mert katasztrófának tartják az ügyük, az egész bolygó szempontjából. Ha más nem is történik velük, de az utánpótlástól jó darabig el lesznek vágva. Ha a háború elhúzódik, akkor hamarosan semmit sem kapnak a Földről, amire a kutatásaikhoz szükségük van. És mindez a lehető legrosszabbkor történik.
– Aha – fújt ki Dejerine egy füstkarikát a szájából. Kissé kancsalítva követte tekintetével, míg szét nem foszlott. – Pontosan ezt szeretném öntől. Információt. Háttéranyagot. Tanácsot. Hogyan élnek, táplálkoznak az istáriak, és az a kicsi, de igen tiszteletreméltó tudományos-emberbarát kolónia, amit a Felfedező Konzorcium fenntart közöttük. Bármit mondhat, minden érdekel. Tudja, az eredeti parancsaimat a múlt héten változtatták meg. Azóta a nappalokat és az éjszakák felét azzal töltöttem, hogy megszervezzem az istári munkát, ami egyre közelebb kerül. Gondolom, nem illene elárulni egy beosztottamnak, hogy mennyi magas szintű spermát nyelek…
Látva Conway döbbenetét, elhallgatott.
– Izé… spermát, uram? – kérdezte a fiatalember.
– Micsoda, maga még nem hallott róla? Standard Parancsok – az Entrópia Ráver a Maximumra: SPERMA. A lényeg az, hogy csak magától tudhatok meg valamit a feladatom végrehajtásához. Mostani tudatlanságomban mindenféle bajt okozhatok, sőt esetleg kudarcba is fulladhat a küldetésem.
– De hát… ön képzett, ismeri az űrt…
– Igen, igen, igen – legyintett Dejerine türelmetlenül. – Tisztában vagyok az Anubelea rendszer égi mechanikájával. Tudok valamennyit az Istár őslakóiról, különleges biológiai felépítésükről. – Szünetet tartott, vett egy mély levegőt. – Elég kevés olyan bolygó akad, ahol az ember rövidnadrágban sétálhat, úgyhogy akinek van cseppnyi esze is, az fel tudja sorolni az összest. A ritkaságuknál fogva azonban nagyon szétszórtan helyezkednek el. Főleg a Naprendszerhez közelebb lévő bázisokkal és fajokkal foglalkoztunk eddig. És sohase feledje: minden bolygó egy teljes világ, túl nagy, túl bonyolult ahhoz, hogy egészében felfoghassuk. Bon Dieu, ember, én a Földön élek, és mégsem tudok semmit a tengergazdaságról vagy a kínai uralkodóházak történelméről, vagy arról, mi ez a mostani őrület a Kenyai Birodalomban!
Szivarját letette a hamutartóba, poharát melléállította, és felkapta az asztalról az Istárról szóló könyvet.
– Itt van, például átnéztem ezt. – Hadarva, nyersen beszélt. – A legújabb, mindössze tízéves kiadás. Szépen elrendezett információtömeg. – Találomra felütötte, és Conway orra alá dugta a könyvet. – Nézze:
A bal oldali lapon ez állt:
ANUBELEA B (Bel)
Típus: G2, fősorozat
Tömeg: 0,95 Nap
Átlagos átmérő: 1,06 Nap
Átlagos forgási idő: 0,91 Nap
Fényerő: 0,98 Nap
Hőmérséklet: 5800° K.
BOLYGÓK
Elemi adatok (Föld = 1,0)
|
Átlagos pályasugár |
Csillagászati év hossza |
Átl. egyenlítői átmérő |
Tömeg |
Átl. felszíni gravitáció |
I (Nabu) |
0,29 |
0,163 |
0,41 |
0,061 |
0,363 |
II (Adad) |
0,54 |
0,402 |
0,78 |
0,45 |
0,738 |
III (Istár) |
1,03 |
1,072 |
1,14 |
1,53 |
1,18 |
IV (Shamash) |
2,67 |
2,735 |
0,95 |
0,83 |
0,928 |
V (Marduk) |
4,40 |
9,56 |
5,1 |
5,1 |
1,96 |
Megjegyzés: Az aszteroidák a társcsillagok miatt nem teljesen véletlenszerűen oszlanak el. A részletes keringési adatok a D függelékben találhatóak. A B csillag bolygóinak részletes leírását az Istár kivételével a XI. fejezet tartalmazza.
A jobb oldali lapon pedig:
ANUBELEA B III (Bel III)
ISTÁR
Elemi adatok Föld (F) = 1,0
Tömeg: 1,53 F.
Átlagos egyenlítői átmérő: 1,14 F = 14502 km.
Átlagos sűrűség: 1,03 F = 5,73 H2O.
Átlagos felszíni gravitáció: 1,18 F = 1155 cm/sec2.
Csillagászati év hossza: 1,072 F = 392 földi nap = 510 istári nap.
Forgási idő: 0,775 F = 18 ó 36 p 10,3 mp.
Tengelyszög: 1,14 F = 28° 3'. 2.
Átlagos besugárzás (csak a Belről): 0,89 Nap/Föld.
A Bel átlagos szögátmérője: 1,03 Nap/Föld = 33°.
Átlagos tengerszinti légköri nyomás: 1,12 F = 810 Hgmm.
Légköri összetétel: N2 76,90%; 02 21,02%; H20 0,35%; A 1,01%; CO2 0,03%; + egyéb anyagok.
Víz/szárazföld aránya: 1,20 F = 2,94:1.
HOLDAK
|
Átlagos pálya- sugár, km |
Keringési idő, óra |
Átl. egyenlítői átmérő, km |
Átlagos szögátmérő |
I (Caelestia) |
2,40x104 |
8,34 |
188 |
38’ |
II (Urania) |
7,35x104 |
44,61 |
265 |
13’,5 |
Megjegyzés: Mindkét hold szabálytalan alakú, különösen az I-es. Az átmérők és az Istárról mért szögátmérők a befogó gömbökre vonatkoznak. További információ és magyarázat a III. fejezetben található.
– Mi van ebben, amit ne találnék meg pontosabban és gyorsabban a navigátorok bibliájában? – fakadt ki Dejerine.
– Ó, igen, si, da és ja, vannak benne leírások, képek és anekdoták is. Nem rossz anyag egy turistának, ha még elindulás előtt szeretne valamit megtudni a helyről – már ha bárki is megengedheti magának az ilyen távú utazásokat. És más anyagokat is átnéztem, többek között többórányi 3V felvételt. Tudom, hogy néz ki egy istári őslakos… – Beszéd közben bőszen lapozgatott, majd minden logikus ok nélkül megállt az egyik ilyen illusztrációnál.
A kép egy hímet, egy nőstényt ábrázolt, meg egy embert, a viszonyítás végett. A hím volt a páros magasabbik tagja, mérete egy kisebb lóéval vetekedett. A „kentaurszerű” jelző nem adta vissza teljes mértékben a látványt. Az erős, két karú felsőtest harmonikusan illeszkedett a négylábú törzshöz, melynek első negyedében íves, púpszerű átmenet képződött a függőleges törzs és a majdnem vízszintes hátsó fél között. A testet robusztus felépítése, a hosszú farok, a puha, háromujjú, lilás körmű talpak (az ujjak előrefelé néztek, nem hátra), inkább az oroszlánokéhoz, s nem annyira a lovakéhoz tette hasonlóvá. A karok fura módon egy földi súlyemelőére hasonlítottak; de mindkét kézen négy ujj volt látható, melyek közül három nem sokban különbözött a földi emberek hüvelykujjától, bár kettő közülük szélesebbnek tűnt annál. A negyedik úgy nézett ki, mint egy alulfejlett extra hüvelykujj, viszont eggyel több ízületből állt, mint a többi. Mindegyik ujj körmökben végződött. Nagy, kerek fejükön hegyes, egy kicsit mozgatható fülek ültek. Állkapcsuk állban csúcsosodott ki, arcuk majdnem emberien kifinomult vonásokat mutatott. Az apró, fehér fogak közül csak a két felső agyar lógott ki, melyek kicsit kilátszottak a szájból. Orr helyett egy keskeny, felfelé görbülő, lefelé ellaposodó orrlyuk húzódott meg az arcuk közepén. Alatta a macskafélék pofaszakálla keretezte a felsőajkat. A szemek szintén a macskákéra emlékeztettek, a hímé kéken, a nőstényé aranyszínben csillogott, s egyiknek sem volt szeme fehérje.
Arcukon és karjukon nem nőtt szőr, bőrük világosbarnában játszott (a két lefényképezett istári Beronnenből származott). A testek nagy részét barnászöld, mohaszerű irha fedte. Az oroszlán-benyomást csak tovább erősítette a fejüket, torkukat és gerincüket borító vörhenyes sörény, ami viszont nem szőrből, hanem sűrű levélzetet növesztő indákból állt. Hasonló kinövés alkotta a szemöldöküket is.
A nemek közötti különbségek számottevőek voltak. A nőstény vagy fél méterrel alacsonyabbnak tűnt. A farka helyén csak egy rövid csonk árválkodott. Kerek, lágyan gömbölyödő marja elütött szögletes izmaitól; fara széles, hasa domború volt. Két emlőjének mellbimbói és genitáliájának látható részei vérvörösen ragyogtak. A kép alatti szöveg elárulta, hogy a nőstény szaga édeskés, a hímé fanyar, illetve hogy a nőstény szélesebb frekvencián képes hangot képezni és hallani.
A különböző díszítésektől és az erszények, kések tárolására szolgáló övektől eltekintve meztelenül fotózták le őket. A hím egy lándzsát tartott a kezében, és valamilyen felhúrozott eszköz lógott a vállán. A nősténynél egy hosszú íj, tegez és valami fából faragott furulyaszerűség volt.
– …tudom, hogy a biokémiájuk alapvetően olyan, mint a miénk. Mindkét faj nyugodtan elfogyaszthatja a másik táplálékát, bár néhány fontos alkotóelem mindkét esetben hiányzik – ők például nem részegednek le az alkoholtól. – Dejerine becsapta a könyvet. – Otthonos bolygó, nem? Eltekintve attól, hogy az ember már egy évszázada jelen van az Istáron, keményen dolgozik azon, hogy megértse az ott élőket, és maga tudja a legjobban, hogy milyen messze van még a céljától! – Azzal dühösen az ágyára dobta a könyvet.
– Nagyon messze – ismerte el vendége.
– És azok az emberek is. Persze, persze, Primavera népességének legalább a fele állandóan kicserélődik: a specifikus kutatásokat végző, csak egy időre érkező tudósok, a szerződéses technikusok, a régészek, akik csak arra várnak, hogy tovább mehessenek a… hogy is hívják a halott bolygót?…Tammuzra, ez az. De ettől függetlenül mindegyikük különleges odaadással viseltetik az Istár iránt. És a kemény mag, a régóta ott élők, a karrieristák, a második és harmadik generációs istáriak, akiknek talán már egyetlen földi atom sincs a sejtjeikben. – Dejerine széttárta a karját. – Látja, milyen nagy szükségem van a tanácsaira? Sőt annál is többre lenne szükségem, de valószínűleg ez minden, amit kaphatok. Úgyhogy… barátom, lenne szíves elfogyasztani az italát, és inni egy másikat? Engedje szabadjára a beszélőkéjét. Asszociáljon szabadon. Beszéljen a múltbeli életéről, a családjáról, barátairól. Cserébe elviszem nekik a jókívánságait vagy bármit, amit küld nekik.
– Segítsen nekem – dobta be Dejerine második italát is. – Adjon ötleteket. Mit mondjak nekik, hogyan békítsem ki őket, hogyan vegyem rá őket az együttműködésre én, aki annak a politikának a nevében érkezik hozzájuk, ami a legszebb reményeiket hiúsítja meg?
Conway az ablakon át az űrre meredt. Tekintete szinte eltévedt a holdi tájon.
– Tudja, talán kezdhetné azzal, hogy megmutatja nekik Olaya dokumentumfilmjét, ami olyan nagy port kavart fel a múlt hónapban – mondta végül óvatosan.
– A háború kirobbanásának hátteréről? – rémült meg Dejerine. – De hát az alapjaiban bírálja a háborút.
– Nem, nem teljesen. Próbáltam objektív maradni. Persze, mindenki tudja, hogy Olaya nem rajong a vérontásért. Szerintem túl alantas az arisztokratikus vérmérsékletének. De ettől függetlenül átkozottul jó újságíró, és komolyan odafigyelt arra, hogy minden lehetséges nézőpontból megvizsgálja az ügyet.
– Épp csak a legfontosabbról, az Elutherián lévők sorsáról feledkezett meg – ráncolta a szemöldökét Dejerine.
– Őszintén szólva nem hiszem, hogy ők jelentenék a legfontosabb problémát – jegyezte meg felbátorodva Conway. – Természetesen én is csodálom őket, szimpatizálok velük, de azt hiszem, nekünk, az emberiségnek kell irányítanunk az eseményeket, ha nem akarjuk, hogy a fajunk kipusztuljon. Az Istáron olyan káosz van kialakulóban… – komolyodott el a hangja. – De épp erről akarok beszélni. Csak az olyanok értik, milyen szörnyűségeket hoz majd Anu a bolygójukra, mint a húgom, Jill, aki az egész életét ott élte le… Bármit feláldoznának egy magasabb rendű jóért, ha tudnák, mit kell feláldozniuk… Ugyanakkor azonban intelligensek is, a tudományos kételkedés emlőin nevelkedtek, hiszen tudja jól. Egész életüket azzal töltötték, hogy a legkülönbözőbb kultúrákat és konfliktusokat próbálták megérteni. Az üres propaganda nem érdekli őket.
– Olaya műsora az igen, az őszinte volt. Megérintette a valóságot. Éreztem, és… a népem az Istáron szintén érezni fogja. Ha mást nem is, de annyit meg fognak érteni, hogy itt a Földön még mindig szólásszabadság van, hogy a Föld nem valami monolitikus szörnyeteg. Ez biztos segíteni fog.
Most Dejerine hallgatott el egy időre.
Végül talpra ugrott.
– Rendben! – kiáltotta. – Tanácsot kértem tőled, Donald, Don – szólíthatlak így? Én Jurij vagyok –, és te rögtön adtál is egyet. Gyerünk, lássuk a többit is. Vár minket a lerészegedés embert próbáló feladata.